Prológus

   Évtizedek óta nem tombolt olyan vihar, mint akkor éjszaka. Villámokat szórt az ég, az eső pedig úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Hiába figyelmeztettek mindenkit az időjárás jelentésben, hogy jobb, ha otthon maradnak, Rosemary ennek ellenére is kocsiba ült. Muszáj volt, hiszen érezte, hogy a baba hamarosan megérkezik. Be kellett jutnia a kórházba.

   Az ablaktörlő szakadatlanul mosta az ócska kocsi esőtől ázott szélvédőjét. Ahogy ment az úton, hirtelen egy őz rohant át előtte. Rosemary a fékbe taposott, de már késő volt. Az autó megcsúszott a vizes betonon, és egyenesen egy fának csapódott.

Rosemary eszméletét vesztette.

Egy arra járó másik autós sietett a segítségére. Kinyitotta az ajtót, és látta, hogy a nő homlokán csorog a vér. Rögtön a telefonjához nyúlt, és a mentőket tárcsázta. Két csengés után felvették a telefont.

- John Carter vagyok. Egy nő autóbalesetet szenvedett a sztrádán. Kérem, küldjenek sürgősen egy mentőt!

A mentőautó hamar kiért a helyszínre, és óvatosan kiemelték Rosemary-t a roncsból. Rögzítették a testét, és már száguldottak is vele a legközelebbi kórház felé.

   Beértek a kórház elé, és már rohantak is vele a műtő felé.

- Babát vár! - ordította az orvos.

Gyorsan kivizsgálták, hogy nincs-e belső vérzése.

Rosemary egy pillanatra magához tért, és habár gyengén, de megszorította az orvos csuklóját. A férfi hozzá hajolt, a nő pedig a fülébe súgta:

- Kérem, mentse meg a babám életét!

- Mindent meg teszünk önért és a piciért – mondta a doktor, Rosemary pedig azon nyomban újra eszméletét vesztette.

A szívverése rohamosan lassult.

Az orvos a nővérrel kiabált:

- Hol van már a szülésznő?! Mindjárt elveszítjük mindkettőt! - üvöltötte torka szakadtából. Aznap hosszú volt az éjjel. Rosemary szíve pedig megállt…

Az esküvő - egy jó nap kezdete

    Ébredésemet ezúttal nem az ébresztőmnek köszönhettem, hanem az bátyám, aki iszonyat hangosan csapta be maga mögött az ajtót. Nyöszörögve húztam magamra a takarót, és próbáltam kizárni William hangját, ahogy hozzám beszélt. Nem tudtam mit hihet, talán azt, hogy ilyenkor már ébren vagyok. Mikor percek múlva sem válaszoltam neki, megunta, hogy a levegőnek beszél, s egy hirtelen mozdulattal lerántotta rólam a takarót. Nem mondhatom, hogy fáztam, ugyanis beköszöntött a nyár, ezért nem azért voltam betakarózva, mert olyan hideg volt, sokkal inkább a fényt szerettem volna kizárni, ami a redőny nyílásain szűrődött be. Hunyorogva néztem öcsémre, aki elégedett mosollyal vizslatott. 

- Mit akarsz? - kérdeztem reggeli rekedtes hangomon, és megfordultam, hogy szemtől szembe legyünk.

- Ma van anyáék esküvője, s megígérted, hogy segítesz. - emlékeztetett. Nem felejtettem el. Nagyon is észben tartottam, csak úgy terveztem, hogy adok magamnak egy kis pihenést, és később kelek. Will bizonyára ezt nem tudta, ezért ébresztett fel, nehogy ki menjen a fejemből ez a nagy nap.

- Nyugi, nem felejtettem el. - ültem fel, s egy nagyon nyújtóztam. Megtöröltem a szemem, és most már teljes egészében láttam mindent.

- Akkor mire vársz? - sürgetett. - Mindjárt itt vannak nagyiék, apa még alszik, te ágyban vagy. Mindent nekem kell intéznem?

Általában a normális családoknál a lány testvérek a rendszeretők, s nem a fiúk szervezik a szüleik esküvőjét. Ám nálunk ez teljesen fordítva van. Míg én borzasztóan nagy kupiban tartom a szobám, Will mindennap rendet tesz. Anyának a főzésben nem segíthetek, mert ha a konyhába lépek már akkor felfordulást okozok, s az egész konyha felrobban. Nem tehetek róla, én nem tudok sütni-főzni, ellenben Willel, aki már most kész szakács. Ezért is van most az, hogy az öcsém jobban a szívén viseli a szüleink egybekelését, mint én. Ez nem azt jelenti, hogy engem nem érdekel, természetesen engem is ugyanúgy izgat a mai nap, mint őt. Rengeteg mindenben segítettem anyának, például együtt választottuk ki a ruháját, és a torta ízét is úgy raktuk össze, hogy mind a négyünk kedvence benne legyen. Apa öltönyét Will-el vettük közösen, s mi intéztük, hogy a vendégeknek legyen szállásuk az elkövetkezendő két napban. Szóval sok mindent megtettünk ezért a napért, hiszen anya és apa megérdemli. Ez az ő napjuk. Mind azt szeretnénk, ha boldogok lennének, és végre egybekelnének.

- Nyugi, Will. - mosolyogtam rá nyugtatás képpen. - Minden rendben lesz. Te kimész a nagyiékért a repülőtérre, én addig intézem a tortát, és a süteményeket. Nem lesz gond.

Láttam rajta, hogy megkönnyebbült, s nagy teher esett le a válláról. Adott arcomra egy puszit, és már futott is a kocsikulcsért. Nevetve álltam fel, s léptem a szekrényemhez, hogy felöltözzek. Még van idő a szertartásig, ezért egy egyszerű fekete toppot választottam, s hozzá egy rövid farmernadrágot. A hajamat felkötöttem a fejem tetejére, és már kész is voltam. Sminkeléssel nem foglalkoztam, elég lesz majd az esküvőn úgy kinéznem, mint egy porcelánbaba.

   Konyhába menet benéztem apáék hálószobájába, ahol most csak apa aludt, mivel anyát két napja kiköltöztettük itthonról. Babonások vagyunk, és ilyenkor a menyasszonynak távol kell lennie a leendő férjétől. Miután meggyőződtem róla, hogy apa még az igazak álmát alussza, lementem a konyhába, hogy készítsek hármunknak reggelit. Pontosabban, hogy elővegyen a hűtőből, és megmelegítsem. Will nagyon jól tudja, hogy milyen ügyetlen vagyok, ezért mindig előre elkészíti, és berakja a hűtőbe, hogy csak melegíteni kelljen. Talán még azt meg tudom én is csinálni. A reggelimet, ami ezúttal amerikai palacsinta volt, ráraktam egy tányérra, és beraktam a mikróba, hogy megmelegedjen. Amíg vártam, kivettem a szirupot, és az asztalra helyeztem. Tálcára raktam apa kedvenc öntetét, és miután jelzett a mikró, levettem három palacsintát a tányérról, s azt is a tálcára helyeztem. A tálcával együtt mentem fel apához, aki még mindig szuszogott. Halkan letettem az éjjeliszekrényre a reggelit, és felhúztam a redőnyt, hogy felébresszem. Pillanatok alatt kinyitotta a szemét, és pislogva nézett fel rám.

- Jó reggelt. - köszöntöttem vidáman.

- Neked is, kicsim. - mosolyodott el fáradtan, s feltornázta magát ülésbe. - Hoztál reggelit?

- Bizony. - nevettem fel. - Ma különleges nap van. Megérdemli a vőlegény, hogy ágyba kapja a reggelijét.

- Köszönöm szépen. – hálálta meg, s maga elé vette a tálcát. - Hol van az öcséd?

- Kiment a repülőtérre. - válaszoltam. - Hamarosan megérkeznek nagyiék is. Ideje készülődni, apuka.

- Értettem, főnökasszony. – tisztelgett, majd nekilátott a palacsintának. Lassan elfogyasztotta a reggelijét, én pedig kiraktam a ruháját. Hófehér ing, kávészínű nyakkendővel, amit még anya vett neki a születésnapjára. A nadrág is olyan volt, mint a nyakkendő, a cipőt pedig ő választotta ki.

- Na, apa, jól laktál már? - kérdezem picit sürgetve.

- Nyugalom kicsim, el fogok készülni időben. – nyugtatott, miközben a szájába tette az utolsó falat palacsintát is.

- Jaj, apa. Hát el akarsz késni a saját esküvődről?

- És te nem akarsz készülni? Vagy talán így jössz? - nézett végig rajtam. Nagy nevetésben törtem ki, majd adtam arcára egy puszit, és visszaszaladtam a szobámba. Úgy döntöttem, hogy először lezuhanyzok, utána megeszem a reggelimet, s kezdődhet az öltözés.