Prológus

   Évtizedek óta nem tombolt olyan vihar, mint akkor éjszaka. Villámokat szórt az ég, az eső pedig úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Hiába figyelmeztettek mindenkit az időjárás jelentésben, hogy jobb, ha otthon maradnak, Rosemary ennek ellenére is kocsiba ült. Muszáj volt, hiszen érezte, hogy a baba hamarosan megérkezik. Be kellett jutnia a kórházba.

   Az ablaktörlő szakadatlanul mosta az ócska kocsi esőtől ázott szélvédőjét. Ahogy ment az úton, hirtelen egy őz rohant át előtte. Rosemary a fékbe taposott, de már késő volt. Az autó megcsúszott a vizes betonon, és egyenesen egy fának csapódott.

Rosemary eszméletét vesztette.

Egy arra járó másik autós sietett a segítségére. Kinyitotta az ajtót, és látta, hogy a nő homlokán csorog a vér. Rögtön a telefonjához nyúlt, és a mentőket tárcsázta. Két csengés után felvették a telefont.

- John Carter vagyok. Egy nő autóbalesetet szenvedett a sztrádán. Kérem, küldjenek sürgősen egy mentőt!

A mentőautó hamar kiért a helyszínre, és óvatosan kiemelték Rosemary-t a roncsból. Rögzítették a testét, és már száguldottak is vele a legközelebbi kórház felé.

   Beértek a kórház elé, és már rohantak is vele a műtő felé.

- Babát vár! - ordította az orvos.

Gyorsan kivizsgálták, hogy nincs-e belső vérzése.

Rosemary egy pillanatra magához tért, és habár gyengén, de megszorította az orvos csuklóját. A férfi hozzá hajolt, a nő pedig a fülébe súgta:

- Kérem, mentse meg a babám életét!

- Mindent meg teszünk önért és a piciért – mondta a doktor, Rosemary pedig azon nyomban újra eszméletét vesztette.

A szívverése rohamosan lassult.

Az orvos a nővérrel kiabált:

- Hol van már a szülésznő?! Mindjárt elveszítjük mindkettőt! - üvöltötte torka szakadtából. Aznap hosszú volt az éjjel. Rosemary szíve pedig megállt…